Martos Gábor:
Legyen világosság!

    „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén… És monda Isten: legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság…” Ezekkel a szavakkal kezdődik Mózes I. könyve, a Teremetés Könyve, vagyis maga az egész Szent Könyv, a Biblia.
A fény pedig – úgyis, mint a látást magát is lehetővé tevő fizikai jelenség, de még inkább úgy, mint a transzcendens isteni világosság sugárzása – azóta is kiemelten fontos szerepet játszik a zsidó-keresztény szakrális képzőművészetben; hogy itt és most csak egyetlen példát említsünk, gondoljunk Matthias Grünewald 1515 körül készült híres Isenheimi oltárára, amelynek jobb szárnya belső oldalán a feltámadó Krisztus egy hatalmas fénygömbben kel ki a sírból és száll fel a mennybe.
    Hogy az ehhez képest majd félezer évvel későbbi napjainkban a szakrális, tehát a transzcendenst kereső, annak valamilyenfajta képi megjelenítési lehetőségeit kutató művészet mennyire aktuális kérdés a hazai képzőművészek számára, azt sok más (mint például a most már évente megszervezett Szakrális Művészetek Hete rendezvénysorozata, vagy az eddig négy alkalommal megrendezett kecskeméti Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennále válogatásai) mellett jelzi az is, hogy júniusban gyakorlatilag egyszerre két olyan kiállítás is nyílt az országban, amelyek ilyen aspektusból készült műveket mutatnak be: a pécsi Cella Septichora Látogató Központban Szakrális geometria címmel Saxon Szász János munkái láthatók (július 5-ig), a soproni Festőterem pedig Fényküszöb címmel Kovács-Gombos Gábor műveiből mutat be (július 12-ig megtekinthető) nagyszabású keresztmetszetet.
    Utóbbi tárlat megnyitóján Beke László művészettörténész Kovács-Gombos Gábort „a mai magyar egyházi és nem egyházi tudományos és művészeti életben az egyik legfontosabb szakrális alkotó”-nak nevezte. Kijelentését a művész eddigi számos itthoni és külföldi kiállítása, különböző gyűjteményekben való szereplése mellett az a tény is alátámasztja, hogy a festő (aki művészi munkája mellett egyetemi oktatóként komoly elméleti kutatásokat is folytat a témában) nemrégiben védte meg művészdoktori értekezését a Képzőművészeti Egyetemen; mostani kiállításának központi „magja” tulajdonképpen a vizsgakiállítására készült öt új, nagyméretű munkája. Ezek mellett azonban ezúttal az idáig vezető útból is bőséges ízelítőt kaphat a kiállításlátogató: a 80-as évek közepének még hiperrealista stílusban készült munkáit ugyan csak egyetlen kép, az 1984-es A látogató (Szent Cecília) című festmény idézi (részben ennek – és akkori társainak – láttán mondta egyszer Fehér László festőművész, hogy szerinte Kovács-Gombos volt az egyik legjelentősebb fotórealista festő a 20. századi magyar piktúrában), ám az ezt követő stílusváltás után született „oltárképekből” mintegy kéttucatnyit mutat be a tárlat.
    Ezek az „oltárképek” persze messze állnak mondjuk az isenheimitől: Kovács-Gombos ugyanis nem bibliai jeleneteket ábrázol, nem valóságos képekké transzponálja a Szentírás írott szóképeit, az ő nonfiguratív, absztrakt képeinek témája „mindössze” nem más, mint éppen a fény, méghozzá a bevezetőben említett mindkét értelmében. Az ő lassan másfél évtizedes művészi programja ugyanis éppen a láthatatlannak, az ábrázolhatatlannak a láthatóvá tétele; szinte monokróm, végtelenül egyszerű kompozíciójú, rendszerint a lehető legszimmetrikusabb elrendezésű képein valamiféle kapuk, nyílások, küszöbök mögött felvilágló, onnan ide ránk sugárzó fényeket látunk. Aztán hogy ezekbe a „fényküszöbökbe” (a szót Varga Mátyás pannonhalmi bencés szerzetes költő használta először Kovács-Gombos képeire) a néző mit gondol bele, az sok mindentől függhet. De hogy a képek belegondolásra késztetnek, az biztos. Mondhatni: világos.

    (megjelent: Népszava, 2009. július 4., szombat, Szép Szó melléklet, 4. oldal.)